Mostanában egyre több tartalmat olvasok azzal kapcsolatban, hogy „emberek, legyetek tudatosabbak, és most már aztán tessék a jelenben lenni, mert az nem jó, ha állandóan a múlttal, meg a jövővel vagytok elfoglalva”.
Mentségére szólva mindenkinek, akiknek ez nem megy annyira könnyen, szeretném elmondani, hogy a „legyél a jelenben”, illetve „éld meg a jelent” hívószavak, ugyan nagyon pozitívak, ez egyáltalán nem így működik, hogy gondolok egyet és máris a jelenben vagyok. Ehhez viszont meg kell értenünk, hogy az elménk hogyan működik:
Az elme berögzült szokása, hogy mindenre reagál. Bedob valamit, majd arra rá is ugrik. Így működik, tehát teljesen irreális azt kérni, hogy légyszi most már ne dobálj gondolatokat a múlttal és a jövővel kapcsolatban, mert szeretnék a jelenben lenni. Az elme teszi a dolgát, nem is tudjuk, pláne nem feladatunk, hogy megállítsuk ezt a folyamatot. Arról nem is beszélve, hogy pont semmilyen kontroll nincsen afelett, hogy most éppen milyen gondolatot fog bedobni. És végül, magától az elme sosem fog elcsendesedni, hiába kérjük, hogy most ne dumálj, akkor is dumálni fog.
No, de akkor mit tehetünk, hogy abba a bizonyos jelenbe landoljunk? Ha folyamatosan kezelni akarom ezt a folyamatot, meg akarom oldani ezt a folyamatot, ki akarom találni, hogyan ne csinálja ezt az elmém, vagy netán ki akarom játszani, az mind, mind egyfajta ellenállásként, elutasításként fog jelentkezni a működésünkben, amivel gyakorlatilag megerősítettük az elmét. Tulajdonképpen, harcolunk vele, hogy ne tegye, azt, amit tesz velünk. Halkan még azt is megjegyezném, hogy valójában nem is tudja, hogy ezzel mekkora szenvedést okoz nekünk, tehát ne legyünk rá dühösek sem.
Az egyetlen eszköz a kezünkben, hogy nem csinálunk semmit, és ezt kéretik nem félreérteni. Ez azt jelenti, hogy megengedem, és megadom magam ennek a folyamatnak, és engedem az elmémnek, hogy így működjön. Ha megengedem, és megtanulok nem reagálni semmire, azzal elveszem a játékát, és egy idő után, azt szoktam mondani, hogy létrejön egy olyan távolság köztem és a gondolataim között, ahol már nem érzem az elme „támadásait”, vagyis nem hatnak rám az elmém játékai. Lehet bármilyen durva agymenésem, nem hat rám. Abban a pillanatban, amikor képes vagyok feltenni a kezem, hogy csinálhat velem bármit az elmém, még akár meg is ölhet, abban a pillanatban megérkeztem a jelenbe. Mert már nem lesz fogása rajtam, és részben elcsendesül, részben áttevődik a fókusz arra, hogy én egyfajta megfigyelője leszek ennek a folyamatnak, és nem elszenvedője a belső filmemnek.
De ez nem történik meg egyik pillanatról a másikra. Ehhez több évnyi gyakorlásra, befelé fordulásra, meditációra, csendre van szükség, ahol erre tréningelem az elmémet. Ahhoz, hogy eljussunk egy teljesen kontrollvesztett állapotig, ahol valóban azt mondom, hogy történhet bármi, az a megengedésen, az elfogadáson, és a szereteten keresztül vezet az út. Tehát, aki azt kéri Tőletek, hogy egyik pillanatról a másikra landoljatok a jelenbe, az lehetetlent kér tőletek, és gyanítom, hogy ugyan jó szándék vezérli, de csak a tankönyvet mondja fel, nincsen semmilyen saját élménye. Ha valaki járja ezt az utat, akkor tudja, hogy ez az út egyáltalán nem lineáris, és bizony hosszú évek, következetes, napi szintű munkája, ami meghozza ennek a folyamatnak a gyümölcsét. Ahogy minden más is így működik az életünkben, ahol komoly eredményeket szeretnénk elérni.
Csatolok egy ehhez kapcsolódó videót is a csatornámról:
تعليقات